Kezdetben vala az az. Mármint az volt az egyedüli határozott névelő. Az gyümölcs, az halál, az kikelet. Aztán egyszer valaki rájött, hogy így feleslegesen macerás, sokkal kényelmesebb úgy mondani, hogy a gyümölcs, a halál, a kikelet – vagyis mássalhangzó előtt ne legyen z hang. Megtetszett ez persze másoknak is, és hamarosan az írástudók is átvették, előbb a’ formában, később pedig már a hiányjelet is elhagyták. Megszületett tehát a második határozott névelő, az a. El is voltunk velük jó pár száz évig békességben.Mígnem aztán valakinek elege lett a pluralizmusból, úgy gondolta, hogy mégiscsak jobb az egynévelő-rendszer. Ámde nem az az-t kívánta ismét egyeduralkodóvá tenni, hanem az újabb keletű a-t. A magánhangzóval kezdődő szavak előtt is. Imigyen: a óvoda, a üveg, sőt: a autó. Igaz, hogy így nemcsak sokkal csúnyább, hanem kiejteni is sokkal bonyolultabb, de hát neki valahogy így jött a szájára, így esett jól. Furcsa.
Ennél még sokkal furcsább azonban, hogy követői támadtak, egyre többen, százezerszámra. Ma már lépten-nyomon hallani: Kész a ebéd; Vigyázz a úttesten; Indulj a iskolába. Nem értem a dolgot.
(Írásban még nem találkoztam ezzel a rémséggel, de nem kétséges, hogy csak idő kérdése.)
Ha valaki tudja, hogy miért alakult ez így, vagy legalább sejtése van róla, kérem, tegye közkinccsé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése